Számtalan emlék él velünk a táltosokról, de az egyik legjellemzőbb a táltos harc. Mikor a táltosok bika, ló képében egymásnak esnek, és küzdenek addig, amíg az egyik fel nem adja.

De miért is verekedtek ezek a táltosok?

Feltettük már magunknak ezt a kérdést?

Vagy megpróbáltunk rá választ találni?

A régi beszámolók szerint a egyik oka szerint: hatalomért küzdöttek. 

Más szavakkal:

Eltanulták egymás tudását.

Igen! A táltosharcok ahol nem a közösségért folytak, tanulási célból voltak, hogy utána a táltos hatékonyabban tudja vezetni/szolgálni a közösségét.

Ezt a bejegyzést kb 4-6 éve kezdtem, és idáig jutottam, mert éreztem, hogy szólni kéne, de nem igazán fűlik a fogam hozzá, hiszen azt hinnénk ezt minden útonjáró tudja.

De sajnos nem.

Akkor is, de most egyre inkább előtérbe került a mimóza pipogyaság. 
Az élni és élni hagyni, rosszul értelmezett valóságába rekedve, már nem az igazságot keressük, hanem inkább elfogadunk mindenkit, mindenféle igazsággal, csak nehogy szembesüljünk azzal a ténnyel, hogy a mi igazságunk nem a tökéletes. Nem arra törekszünk, hogy megismerjük a valóságot, hanem nekünk tetsző illuziókat mixelünk mindenféle tanitásokból. A lényeg az, hogy nekünk tetszen, miközben mátrixról, majáról, multidimenziókról meg ki tudja miről hablatyolunk.

De hogy jön ide a táltos harc?

Aki tanult valaha, tudja, hogy egyetlen módja van annak, hogy a tudását letesztelje. Ez pedig az éles küzdelem. Ez lehet vizsga, lehet párbaj, lehet vita. De mindenképpen olyannak kell lennie, ahol a felek mindent beleadnak. És közben figyelik a másikat. Ha neki van igaza, az ő jobb egyenese jobban betalált akkor el-lesi a másik, eltanulja, elfogadja, magáévá teszi a tudást. Mert vér és könnyek nélkül nem lehet a villámokat lecsalogatni az égből.

És miért kell erről mégis beszélnem. Mert eljutottunk arra szintre, hogy már vitatkozni sem merünk. Beszélgetni sem merünk. A másik véleményét megismerni sem merjük, mert mi van ha megingatja az én kis világom alapjait.

Az nem számit hogy buborékban élünk. Csak szép legyen.
Azt hisszük Hermész Trisztmegisztosz azért tudott szivárványosat fingani, mert olyan volt a buborékja, holott ő azért tudott, mert ő tudta hogyan kell szivárványosat fingani bármilyen körülmények között, ezért nem a szivárványfingós buborékban élt.

Táltosok jönnek. Rázzák a sörényüket, mekkora paripák. Aztán ha érvelni kéne, szavakkal harcolni. Igazságot keresni. Igazságukat védeni, futnak előle, mint ördög a szenteltvíz elől.

Hányszor olvastuk, hallotuk: Jaaaj ne vitatkozzunk, mert. Jaaaj, ne keltsd a feszültséget, mert... Jaaaj ez, jaaaj az, csak nehogy kiderüljün hogy homokvárra épitkezem.

Örülnék, ha levetkőznénk félelmeinket, és nem az illúziokhoz ragaszkodnánk, hanem az igazságot keresnénk.
Minden szinten. Mert ez a viselkedés nem csak a táltosra kéne hogy jellemző legyen, hanem mindenkire. A közéletben sertepertélőkre. A papír osztogatókra. A tanítókra, és a tanítottakra. 

Merjünk kérdezni, és merjünk vitatkozni, mert a legfőbb feladatunk a valóság megismerése. ÉS tetszik nem tetszik, nem lehet mindenkinek igaza. Viszont ha rálelünk az igazság morzsájára, akkor azért harcolnunk kell. Mert vagy nekünk van igazunk, vagy annyira erősnek kell lennünk, hogy belássuk, eddig hamis igazságot követtünk, és el kell fogadnunk az igazabbat.

Harcoljunk hogy tanulhassunk, mert a pocsojába tapicskolástól nem nő szárnyunk.

A tudó nem magáért van, hanem az Igazság megismeréséért, és képviseléséért. Azért hogy gazdája legyen ennek a világnak ereje szerint, mert elsősorban ember.