Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király.
De bizony ez olyan király volt, akinek se 3 fia, se 3 lánya, sőt, biza még egy se volt.
Ezért aztán egyszer kihirdette, hogy azé lesz a koronája, az országa, és a hatalma, aki erre a legalkalmasabb.
Szét is szaladtak a hírnökök, és jöttek a reménybeli örökösök.
Ültek a király ágya mellet, várták, hogy majdcsak dönt közülük.
Volt akinek a fejére tette a koronát, hogy jó lesz e rá. Az pedig düllesztette a mellét, hogy megkoronázták, pedig csak méretett vettek. Volt akinek odaadták az ország adózását, és azt hitte saját országot kapott, pedig csak az adót szedte,
De mind várta, hogy majd.
Aztán a király meghalt.
És azok akik mellette voltak összejöttek búcsú torra. Leültek a hosszú asztal köré, beszélgettek, De az egyik elkezdte ütni az asztalt.
Márpedig én vagyok a király, mert rám próbálta a koronát. Állt fel az egyik. Szemeit forgatva.
Nem úgy van az. Állt fel a többi. Nem választott. Nincs király. De ha van is, az biztos nem te vagy. Szólt a többi.
Mire a Szemérmetlen megsértődve a mellette állónak ugrott, és leköpködte.
A többiek döbbenten nézték, hogy lehet ilyen tiszteletlen. A király emlékével és a többekkel szemben. De mivel emlékezni jöttek össze, elnéztek felette.
A kis szemes pedig, hasznára fordítva szégyenét, hősként állította be magát megrészegült hallgatói előtt, aki csak azért ment oda, hogy köpködjön.
A többiek pedig, ha nem is királyként, de vitték tovább az ország dolgait. Ki adót szedet, ki magot vetett, ki tüzet szított. Mindenki a maga dolga szerint.
