Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy völgy mélyi kis tó. Jó messze volt mindentől. Idilli erdő fogta körbe a hegyoldalakon. Partjának zöld füvén békés birka nyájak legelésztek. 

Így aztán nem is csoda, hogy hamarosan tanyát vert ott is az ember. Házakat emelt, falut alapított az erdő vágásait termőföldé alakította, és szépen éldegélt.

Ám egy idő után, talán amikor már a beköltözők unokájának az unokája se élt, furcsa kor ütötte fel a fejét. Az emberek egyre sápadtabbak, egyre gyengébbek, egyre betegebbek lettek.

Kutatták is az okát, végül úgy döntöttek bizonyosan valami mérgezés. Más nem lehet. Így aztán elgondolkoztak mit is tehetnének.

Végül két pártra szakadt a falu. 

Az egyik úgy döntött, mindent megtesz annak érdekében, hogy a mérgek ne juthassanak be a szervezetébe, így elkezdte szűrni a vizet. Ami megmaradt a szűrés után kiöntötte, mert valahova raknia kellet. A koncentrált szemét pedig elfertőzte a földet is. Aztán mikor már nem csak a víz volt a mérgező, hisz nőt a koncentrációja a méregnek, elkezdett válogatni az ételben is. Végül az élete nem állt másból mint méregtelenítésből. Se tánc, se mosoly, se szeretkezés nem fért már bele, csak önmaga egészsége. Szűrte a vizet, a levegőt, az ételt. Ujabb és ujabb csodaszereket kutatott, és esküdött fel rá. És a tudat, hogy majd egyszer ha megtisztult, megmutatja a többieknek milyen is az.

A másik pedig elkezdte vizsgálni az okokat. Végül is arra jutottak, hogy a méreg az érchegység lepusztult és a völgybe hordott érces kőzeteiből jut a vízbe. Így aztán elkezdték a kőzeteket összeszedni. Töltéseket emeltek, hogy megakadályozzák a további szennyezést. kiszedték a vízből a belemosott kőzeteket, és végül megtisztították a környezett. A tó megint tiszta lett, és belőlük is lassan eltávoztak a mérgek. 

Végül mindkét csoport amikor eljött az idő, nyugodni tért. Az unokák pedig hálaimát mondtak valamelyikükért.