"Magyar kultúra: örök harc a hagyomány és a nyugati kultúra közt. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává, saját törvényei szerint, Európától csak azt veszi át, ami erre kell, s azt is szervesen magába olvasztja. Elérhetjük-e? Janus-arcunk* lehet-e valaha egyakaratú, magával egyes lélek arca?" (Kodály: Magyarság a Zenében)

 A magyar versenyszellem pedig? Örök harc a hagyományos együttműködés (értékteremtő) kultúrája és a nyugati individualista- (sikerközpontú) kultúra közt. Ahol vagy a láthatóan rövidtávú hasznokra alapozó nyugati versenykultúra nyer és elpusztítja a közösségeket, sőt magát a földet is, ,vagy sikerül fenntartani a kooperatív szemléletet.

 Ha ezt nem hisszük, akkor érdemes a néplélekkel való foglalatosságunkat kiterjeszteni a játék és sport pszichológia területeire, hogy megállapítsuk mekkora különbségek vannak a mesterségesen ránk-erőltetett  versenyeztetés, és a magyar néplélek kooperatív állapota között.

 ahogy Kodály fogalmaz, "Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. " ez okozza azt a kettősséget ami legyőzhetetlennek látszik, és ami miatt nem lehet magyar egységről beszélni. A Koppány -István, pogány- keresztény, kuruc - labanc, urbánus - népies, nemzeti demokrata - nemzeti radikális szembenállás a kultúrák harcát évszázadokon keresztül adta tovább nemzedékről nemzedékre, miközben a fegyverek változtak ugyan de a célok nem. 

Így a modern neveléssel és a modern kori sport kialakulásával új front nyílt meg a két kultúra harcában. 

De valóban két eltérő kultúráról beszélünk. Két különböző célorientáltságról?

 A "modern" pszichológia tudományosan is megfogalmazta a két kultúra közötti különbséget. Így R. Benedict szerint ("R. Benedict: „The Chrysantemum and the Sword” (Patterns of Japanese Culture)., C.E. Tuttle Company, 50th printing, Tokyo, 1996" 1.sz. melléklet ) a keleties kultúrában a lényeg a környezet és a környezethez való alkalmazkodás, a környezetbe való beilleszkedés, míg a nyugati kultúrában az egyén akaratának és megnyilvánulásainak hangsúlyozása, a célok szembeállítása a világgal.

Ez a kettősség az oka a magyarság megosztottságának, és az egyének skizofrén viselkedésmintáinak. Hisz egy irányból a hagyomány, a családi hagyaték születéstől kódolt értékrendjét követnék, míg másik irányból a nevelés és környezet által ránk-erőltet "értékeket". Ez nagyon jól fellehető a modernkori elvárások, így a versenyszellem alakulásában is, ahol egyértelműsíthető, hogy erőszakos ráerőltetés következtében egy vesztes állapot létrejöttét segítik elő, ami sem a társadalomnak, sem az egyénnek nem válik előnyére.

Milyen lehetett a magyar versenyszellem?

 Ha megnézzük a hagyomány forrásait, a legendákat, a meséket, és az istenes dolgokat, megállapíthatjuk, hogy nem volt verseny. 

A legendákban, pld, Attila és a mutatványosokban látható, hogy római értékrend szerint csodált és sztárolt legek, a versenygyőztesek, (a legerősebbet, a csodált erőművészt, a legügyesebbet, mint a kötéltáncost,) könnyedén legyőzetnek. Tudásuk semmit nem ér, és megfelelő tanulás után olyan jók tudtak lenni, mint mindenki más, és így kiérdemelték, hogy egyszerű katonák legyenek. (2. sz melléklet)

Vagy megnézzük az Istenes hagyományokat, ott is a Pünkösdi király választás, a leggyorsabb ló kiválasztását szolgálta, és pünkösdi király az lett, aki a leggyorsabb lovat nyergelte. Tehát a ló kiválasztása volt a lényeg, és nem a legjobb lovas kiválasztása. (4. sz melléklet)

A népmesék pedig... 3 mesegyűjteményt megvizsgálva (3. sz melléklet) 

azt láthatjuk, hogy egyszer van verseny. ott is a kihívó végül nyakát töri, a kihívott pedig békében éldegél tovább. Ellenben próbák vannak. Feladatok amit teljesíteni kell a továbblépéshez. 

Így elmondható, hogy a régi versenyszellem egy kooperatív viszonossági próbarendszer volt, ahol a résztvevők sokszor egymást segítve győztek. Ezt mutatják az állatkirály motívumok, ahol a korábbi próbákon átmenőket azok aktívan segítették, akiken ő segített, így minden feladat egy csúnya szóval win-win szituációt eredményez, ill aki elbukik az hátrébb kerül. Mint az arany almafa alatt elalvó királyfiak, vagy a sikertelen próba miatt kővé-dermedt testvérek, akiknek a sikeres legkisebb nem hogy megbocsát, hanem feleséget szerez, ezzel mintegy átadva a megszerzett tudást-hatalmat.

De akkor mikor jelent meg a nyugati versenyszellem?

 1849 október 6. két fontos esemény napja volt. 

Amit mindenki tud. Aradon kivégezték a Szabadság harc vértanúit. Amit kevesebben tudnak, ezen a napon kormányrendelet tette az oktatást az állami ideológia szolgájává. 

(http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/zsombo/a_zsomboi_iskola_tortenete_es_szerepe_1890_2011_ig/pages/004_iskolarendszer_kialakulasa_magyarorszagon_1849_2011.htm)

 És ez mit eredményezett?

 Elsősorban a kooperatív versenyszellem erőszakos letörését, és a közösségben való gondolkozás elnyomását.

 Mi alapján? 

Természetesen az oktatási rendszer, és az oktatói nevelés alapján. Így következhetett be az, hogy mára minden szintet áthat a bizalmatlanság és a szabályszegés.

 De fontos leszögezni, hogy ez nem magyar jellemvonás!  " A legfontosabb eredmény pedig, hogy ha azonos környezetbe helyezzük a magyar és francia diákokat, ahol egyformán van esélyük csalni, akkor mind a magyar, mind a francia diákok körülbelül ugyanannyit csalnak " ( http://www.eletestudomany.hu/mikor_csalunk_az_iskolaban_ ) Ahogy olvashatjuk is az Orosz Gáborral készült interjúban. Mégis mindenki által érzet, és bizonyított tény is, hogy Magyarországon a csalás-ügyeskedés aránya akár Ötvenszerese is lehet a nyugati átlagnak. Ez megjelenik a társadalom szabálybetartó képességében is, és a vizsgált iskolai környezetben is.

A megfigyelések alapján megállapítható hogy az iskolai és oktatási rendszerünkben a gyermekek szocializációja során az addig becsületes gyerekek számára " a második osztályos gyerekek számára az vált világossá, hogy a csalás rendben van", az iskola becsület vesztőként működik, ahol az eredmény legbiztosabb és legkönnyebb elérése a csaláson keresztül vezet.  Ezt tetézi, hogy a pedagógusi gyakorlat nem hogy támogatná, hanem bünteti a normatartó viselkedést, "ne árulkodj, foglalkozz a magad dolgával" így a közösségi kontroll alól kicsúszó csalók még sikeresebbek lesznek. (5. sz melléklet)

Ugyan itt olvasható, és ez alapján kijelenthető hogy szándékos értékrombolásról van szó, hogy a versenyeztetés, veseínyszellemű nevelési kényszer szándékos, és a jelenlegi oktatáspolitikának is fontos célja.

De mit is eredményez ez? 

 Az hogy a versenyszellem megjelenik a mindennapokban, és kényszerként élik meg a fiatalok immár több nemzedék óta. Ez azt eredményezte, hogy a versenyben főleg azok vesznek részt akik a magyarországi lehetőségeket, kvázi a csalás vezetési szintű támogatását morálisan a legjobban el tudják fogadni, és így sikereket érnek el, míg a többi magasabb morális állapothoz közeli magyar, bár fontosnak tartja a versengést, mégis "Jellemzőnek tűnik a magyar válaszadók között az a nézet, hogy a sikerhez nem a kiváló képességeken, versenyképes egyéni tulajdonságokon keresztül vezet az út, hanem agresszív és immorális eszközök használatával. Bár a magyar fiatalok is sikeresek szeretnének lenni, sikerre mégis nagyon ambivalensen tekintenek (Fülöp, 2005)." a hozzá vezető út miatt elutasítja.

 Igy a modern filozófia és pszihológia véleményét is figyelembe véve, főleg egy olyan sérülékeny társadalmi közegben, mint a magyarság, ami az elmúlt 200 (1000) évben a teljes kultúra csere kényszerét kénytelen viselni (asszimilációs nyomás), és lehetőségei szerint ellenállni ennek, nem a versenyeztetés (Versenyben a cselekvők céljai kölcsönösen kizárják egymást. A kapcsolat közöttük negatív. Deutsch közmondásból vett példáját használva, azt mondhatjuk, hogy akkor van verseny, ha „az egyik sír, és a másik nevet”. Ha a másik sír, az egyik nevet (Deutsch, 2000. p. 22).) kellene előtérbe helyezni az egyén és a közösség felemelésére hiszen a "A kapcsolat negatív jellege miatt versenyben a felek egymást akadályozzák és annak örülnek, ha a másik veszít. ", hanem a kooperatív együttműködő fejlődést ahol "Az együttműködés jellegzetesen olyan kapcsolat, melyben mindegyik fél nyer."

Az egyik nem oly régen meghalt nagy tanítónk Máté Imre 1956 előzményeiről így emlékezett.

"Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karáról két reformmozgalom indult politikai versenyfutásra, egy népi-nemzeti és egy urbánus. Mindkét csoport reformokról beszélt, ezért a tényleges különbséget a kettő között nehéz utólag megállapítani. Akkor sem tudtuk, de mi népi-nemzetiek (mert főleg vidékiek voltunk), orosztalanított, független és szabad Magyarországot akartunk. Úgy véltük, hogy az urbánusok (főleg nagyvárosiak, akiknek családtagjai hivatalokat töltöttek be) döglött lovat patkolnak, tényleg „emberszabású szocializmust” szeretnének megvalósítani. "

 Mint látjuk, a verseny, nem gazdasági, és nem sport kérdés, hanem össznemzeti kérdés. A "ki a jobb forradalmár" versenyzés robbantotta ki 1957-et 1956-ban, és kódolta a vereséget. És ez az önpusztító folyamat látszik nálunk minden szinten.

A konfliktus kezelés több mint a te nyersz, vagy én nyerek kezelése!

 Grzelak (1999) egy konfliktus megoldása során az alábbi lehetséges hozzállásokat definiálta : individualizmus (legnagyobb saját nyereség), altruizmus (a partner nyeresége), együttműködés (együttes nyereség), versengés (viszonylagos nyereség), agresszió (a másik vesztesége), mazochizmus (saját veszteség), mártíromság (mások diktálják a saját nyereséget) és a szadizmus (a lehető legkisebb együttes nyereség). 

Ez látszik meg a nevelésben. 

Ahogy korábban említettem, 1849-től egy erőteljes tanító-nevelésen keresztül a közoktatásban megjelent a nyugati versenyszellem átadása és kikényszerítése, ami napjainkban csúcsosodik ki. Így "Magyar Tudományos Akadémia és Szlovén Tudományos Akadémia (2003-2006) kutatási támogatásában részesült szlovének az együttműködést erősítették a versengéssel szemben, a magyarok viszont a versengést az együttműködéssel szemben. " (T46603 kutatási pályázat), ami azt eredményezte hogy "36 megfigyelt általános iskolai óra alatt (minden órán három megfigyelő) ötven szabálytalanságot láttunk,  míg a szlovén és angol iskolában tett órai megfigyelések adataival, azt láttuk, hogy egy-egy esetet leszámítva nem volt csalás egyetlen órán sem.  (Tomasello (2008)) 

Ezt pedig valószínűleg az a versenyeztetési szisztéma okozza, ami az Individuális - mazohista (dögöljön meg a szomszéd tehene is) szemléletmódot helyezi előtérbe a magyar köz és sport oktatásban.

 Így megfigyelhető hogy

 "A versengés és együttműködés órai alkalmazásával kapcsolatban a kulturális összehasonlítás ugyancsak érdekes jellegzetességekre mutatott rá. A magyar általános iskolában gyakori volt a versengés és ritka az együttműködés, a középiskolában közepesen gyakori a versengés, de ugyancsak ritka az együttműködés. Az angol általános iskolában mind a versengés, mind az együttműködés gyakori volt, a középiskolában viszont ritka volt a versengés és gyakori az együttműködés. A szlovén általános iskola éppen ellentétes képet mutatott a magyarral: ritka volt a versengés és gyakori az együttműködés, a középiskolában ritka versengés mellett, közepesen gyakori volt az együttműködés. A három ország tehát három különböző mintázatot mutatott.  (Ross, Fülöp, Pergar Kuscer, 2006, Fülöp és mtsi, 2007)."

 Máris érthető lesz, hogy az általam is ismert, felnőtteket, és gyerekeket érintő ellenérzés a versenyeztetéssel kapcsolatban miből fakadhat. A közép - alsó közép néposztályban, ahol a sikerorientáltság jóval alacsonyabb fokon található (az elmaradt sikerélmények, és a sikerélményhez vezető út (csalások) elutasítása miatt), mint az un. felső osztályokban, a fentiek miatt még érzékenyebben jelenik meg a versenyekkel szembeni fenntartás. A Köznevelés elleni természetes reakcióként a szabadidőben próbálják a konfliktusokat kerülni, és a versenyzést mivel tapasztalataik alapján ott "becsületesen nem lehet győzni," nem tekintik a fejlődési lehetőségüknek.

 Így részeseként a magyar kultúrának, és oktatóként is javaslom, hogy a versenyeztetésben a nyugati formákat olvasszuk be a magyar kultúrába, és nem tudom hogyan, de élesszük fel az együttműködésen (együttes nyereség), versengésen (viszonylagos nyereség) alapuló megmérettetéseket, a győztes-vesztes típusú nyugati versenyekkel szemben, mivel mind a népléleknek ez felelne meg a legjobban, mind a jelenleg siralmas állapotban lévő köz morálnak és köz erkölcsnek ez használna a leginkább.

 És addig is, tartsuk szem előtt, hogy 

"Amerikai, japán és magyar középiskolásokkal végzett vizsgálatunkban (amerikai: 255; japán: 215; magyar: 334) Azuma és Kashiwagi (1987) módszerét alkalmaztuk, és arra kértük válaszadóinkat, hogy gondoljanak egy olyan személyre, akit személyesen ismernek, versengőnek tartanak, és írják le azokat a tulajdonságait, amelyek alapján versengőnek tartják őt. Ez nyitott kérdés volt, tehát nem soroltunk fel tulajdonságokat, a válaszadók azt írtak, amit akartak. A magyar válaszadók esetében a leggyakrabban előforduló tulajdonságcsoport az ’agresszív, immorális, rosszindulatú’ volt. "

ezen nekünk kell változtatni, mert csak mi tudunk, tehát példát kell mutatnunk a verseny közben is a bajtársiasságból, a becsületből, az igazságosságból, és a szeretetből. 

 Minden áron!

 //--------------------------------------  Mellékletek és források --------------------------------------------------------

1.sz. melléklet 

2.sz. melléklet 

ATTILA ÉS A MUTATVÁNYOSOK – Callimachus nyomán –

Amikor Attila serege Itáliában járt, Vicenza városa mellett szembetalálkozott a vándor mutatványosok csapatával, egy valóságos cirkusszal. Volt a mutatványosok között kötéltáncos, csepűrágó, erőművész, és mind be akarták mutatni tudományukat a hun királynak. Attila pedig elhatározta, hogy a mutatványosokat keményen megleckézteti. – Közéjük lépett, felhúzta íját, megcélzott egy madarat, és röptében lelőtte. Ezután odaadta az íjat az erőművésznek, és azt mondta: – Most te következel. Hadd lám, lelövöd-e röptében a madarat! Hiába próbálkozott, hiába erőlködött az erőművész, Attila íját nem tudta megfeszíteni. Megpróbálkoztak vele a többiek is, egyiknek sem sikerült. Ekkor Attila elővezettette paripáját, teljes fegyverzetben egyetlen ugrással a hátára pattant, és vágtatott vele egy kört. Amikor leszállott a lóról, azt mondta: – Most ti következtek. Pattanjatok fel a lóra, és vágtassatok egy kört! De már ezt meg sem próbálták a mutatványosok. Ekkor Attila szigorúan összeráncolta homlokát, és azt mondta nekik: – Itt maradtok vitézeim között, de kemény fogságban. Addig nem is szabadultok, amíg az íjjal bánni nem tudtok. S hogy megtanuljátok, ezentúl csak azt eszitek, amit nyíllal magatoknak szereztek. Néhány hét múlva sápadtan, lefogyva, kimerültén jelentek meg a mutatványosok, és bemutatták Attilának, hogy tudnak az íjjal bánni. Olyan íjászok lettek belőlük, hogy még a hunok is megbámulták őket. Attila megdicsérte a mutatványosokat, és besorozta őket a seregébe

3.sz. melléklet

• http://users.atw.hu/nepmesek/b_sz_n/bszn_1/marika_1.pdf
• http://mek.oszk.hu/07600/07683/07683.htm
• http://mek.niif.hu/04800/04865/04865.htm

4.sz. melléklet

"Ispiláng a nagy tűzgyújtások hete, valamint a „nagy lófuttatás” ideje is volt. A versenyen dől el, melyik lovat áldozzák a MÁ-nak, a magyarok istenének. A leggyorsabb lovat felnyergelték, a táltosok megáldották. Táltoslónak mondták. Körmenetekre ezt a lovat használták. Az a legény, aki felnyergelte a táltoslovat, a közösség által egy évig el volt látva étellel-itallal, szállással. Őt nevezték „ispiláng kagánjának” – pünkösdi királynak."

5. sz melléklet.

Ezt a vizsgálatot kulturális összehasonlításban is elvégeztük két másik országban, Szlovéniában és Angliában (Ross, Fülöp, Pergar Kuscer, 2006, Fülöp és mtsi, 2007). A versengés és együttműködés órai alkalmazásával kapcsolatban a kulturális összehasonlítás ugyancsak érdekes jellegzetességekre mutatott rá. A magyar általános iskolában gyakori volt a versengés és ritka az együttműködés, a középiskolában közepesen gyakori a versengés, de ugyancsak ritka az együttműködés. Az angol általános iskolában mind a versengés, mind az együttműködés gyakori volt, a középiskolában viszont ritka volt a versengés és gyakori az együttműködés. A szlovén általános iskola éppen ellentétes képet mutatott a magyarral: ritka volt a versengés és gyakori az együttműködés, a középiskolában ritka versengés mellett, közepesen gyakori volt az együttműködés. A három ország tehát három különböző mintázatot mutatott. Az angolok hangsúlyt fektettek mind a versengésre, mind az együttműködésre, egyfajta egyensúlyt tartottak közöttük, a 6 A kutatás az OTKA A konstruktív versengés családi és intézményes szocializációja a kisgyerekkortól a fiatal felnőttkorig különös tekintettel a győzelem és vesztés kezelésére című (T46603 kutatási pályázat támogatásában, az Oktatási Minisztérium kutatási támogatásában (2005) és a British Academy , Magyar Tudományos Akadémia és Szlovén Tudományos Akadémia (2003-2006) kutatási támogatásában részesült szlovének az együttműködést erősítették a versengéssel szemben, a magyarok viszont a versengést az együttműködéssel szemben. 

Külön figyelmet fordítottunk ezért a verseny monitorozására és 36 megfigyelt általános iskolai óra alatt (minden órán három megfigyelő) ötven szabálytalanságot láttunk, amikor a gyerekek csaltak. Meglepő módon tapasztaltuk, hogy a pedagógusok csak azt a szabálytalanságot kezelték, amit ők vettek észre. Azonban az előforduló csalásoknak mindössze tizedét (ötvenből ötöt!) sikerült felfedezniük. Ha a gyerekek hívták fel a pedagógus figyelmét a csalásra, akkor a pedagógusok tipikusan a bejelentő gyereket marasztalták el morálisan. „Ne árulkodj, törődj a magad dolgával!” A szabálytalanság ily módon kezeletlenül maradt. A szabálytalankodó elérte, amit akart, és morális fölényben volt. Tapasztalataink szerint a második osztályos gyerekek számára az vált világossá, hogy a csalás rendben van, ha azt sikerül úgy végrehajtani, hogy a tanár nem veszi észre. Mivel az esetek túlnyomó többségében a tanár nem vette észre a csalást (érthető módon nem tudott mindenre és mindenkire figyelni), és ugyanakkor a közösség kontrollját nem fogadta el hitelesként, a csalók nagy valószínűséggel kaptak jobb értékelést nem valós teljesítményre. Tomasello (2008)

Amikor ezt az adatunkat összehasonlítottuk a szlovén és angol iskolában tett órai megfigyelések adataival, azt láttuk, hogy egy-egy esetet leszámítva nem volt csalás egyetlen órán sem, a gyerekek a saját képességeikre és erőforrásaikra támaszkodtak. Olyan tanár–diákpárbeszédek („Ne árulkodj!” stb.), amelyeket mi feljegyeztünk, nem fordultak elő egyetlenegy megfigyelt órán sem. 

A versengésben a leglényegesebb strukturális együttműködési elem a szabálytartás, vagyis az, hogy a versengésben lévő felek megfelelnek a kapcsolat és a versengés implicit (ki nem mondott) és explicit szabályrendszerének. Ha ez a szabály megtörik, akkor az addig konstruktív mederben tartható versengés könnyen fordul destruktívba. A versenytársak között a barátságos vagy egymást inspirálóan instrumentális viszony helyett ellenséges viszony alakul ki, megjelenik a gyanakvás, a bizalmatlanság és természetesen az agresszió mint destruktív elem. A győztesek és a vesztesek eltávolodnak egymástól, a győztes nem tud szolidáris lenni a vesztessel, a vesztes pedig nem tudja elismerni, és tisztelni a győztes győzelmét. Ha ez társadalmi méreteken zajlik, akkor megtöri a társadalmon belüli szolidaritást. Bár a versengés és verseny „újrafelfedezése” nagyon lényeges lépés a magyar társadalom esetében is, nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy nagyon nagy jelentősége van annak, hogy milyen verseny és versengés az, amely az adott társadalmat jellemzi. A szociálpszichológiai kutatások sok évtizede bizonyították, hogy a csoportnormáknak viselkedésszabályozó ereje van, ezért egy adott viselkedésért nemcsak az egyén, hanem az őt körülvevő csoport is felelős. 

A magyar válaszadók szerint a sikerhez jellemzően nem a kiváló képességek, a versenyképes egyéni tulajdonságok, hanem az agresszív és immorális eszközök vezetnek. A magyar fiatalok egyfelől fontos értéknek tartják a sikert, és sikeresek akarnak lenni, másfelől azonban nagyon ambivalensen tekintenek a sikerre. Ez jellemzi az őket körülvevő magyar társadalmat is (Fülöp 2005).

 // egyéb mellékletek és források-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------//

Amerikai, japán és magyar középiskolásokkal végzett vizsgálatunkban (amerikai: 255; japán: 215; magyar: 334) Azuma és Kashiwagi (1987) módszerét alkalmaztuk, és arra kértük válaszadóinkat, hogy gondoljanak egy olyan személyre, akit személyesen ismernek, versengőnek tartanak, és írják le azokat a tulajdonságait, amelyek alapján versengőnek tartják őt. Ez nyitott kérdés volt, tehát nem soroltunk fel tulajdonságokat, a válaszadók azt írtak, amit akartak. A magyar válaszadók esetében a leggyakrabban előforduló tulajdonságcsoport az ’agresszív, immorális, rosszindulatú’ volt. Az első öt leggyakrabban előforduló tulajdonság között szerepelt még: ’a legjobb akar lenni, győzni akar’, ’nem tud veszíteni’, ’szorgalmas, keményen dolgozik’, ’sikeres, győztes’. Az amerikai válaszadók között az első öt tulajdonság a következő volt: ’győzni akar, a legjobb akar lenni’, ’nem tud veszíteni, szorgalmas, keményen dolgozik’, ’összehasonlítja magát másokkal’, ’nem tud veszíteni’. A japán gimnazisták rangsora pedig a következő: ’kitartó, makacs’, ’fontos neki mások eredménye, összehasonlítja magát’, ’szorgalmas, keményen dolgozik’, ’nem adja fel’, ’nem szeret veszíteni’. Ha a három listát összehasonlítjuk, láthatjuk, hogy az ’agresszív, immorális rosszindulatú’ tulajdonságcsoport csak a magyar válaszadóknál kerül az első öt tulajdonságkategória közé. Az USA-ban a leggyakrabban előforduló tulajdonság az, hogy a ’legjobb akar lenni’, ezt a válaszadók 40%-a írja. Ugyanakkor az amerikai gimnazisták nem utalnak arra, hogy ezt valaki gonoszul, agresszíven, unfair módon stb. kívánná elérni, hanem inkább a szintén első öt tulajdonság között szereplő ’keményen dolgozik a sikerért’ és ’okos’ emelkedik ki a versengő ember legfőbb jellemzőjeként. Az eredmények alapján láthatjuk, hogy a magyar kulturális közeg egészen más képet kapcsol a versengő emberhez, mint az amerikai vagy a japán.

 Magyarországon ezzel szemben a legtöbben (34%) a szelekciót nevezik meg. A versengés kiválasztja, hogy ki az okos, a buta, az erős, a gyenge, ki az, aki képes valamire és aki nem. Ez a gondolkodás nem a riválisok kölcsönös fejlődését hangsúlyozza. Arról szól, hogy le kell győzni a másikat és nem arról, hogy a versengő személy önmagát és a másikat együtt fejleszti.

 A versengés funkciója és irányultsága, valamint a riválisnak tulajdonított szerep alapján háromféle versengési mintázatot lehet elkülöníteni. Az első a fejlődési modell. Itt a versengés célja, hogy egy nálunk jobb rivális segítségével fejlődjünk, és ha sikerült elérni vagy túlszárnyalni az ő szintjét, akkor választunk egy másik, nálunk jobb személyt, akit szintén igyekszünk utolérni vagy túlszárnyalni. Az ilyen típusú versengés lényege nem az, hogy egyszer győzzek, hanem hogy fejlődjek. A második a győzelemmodell, amelyben a versengő felek igyekeznek a másikat legyőzni, jobbnak bizonyulni, mint az ellenfél, de úgy, hogy nem a leszorítására törekszenek, hanem saját erőfeszítéseikre támaszkodnak. Ha sikerült legyőzni az ellenfelet, akkor a versengés megszűnik. A harmadik a kiszorításmodell, amelyben a rivális alulértékelése, leszorítása a cél. A három modellben különbözik a versengés folyamata és eredménye, és eltérő hatásuk van a versenyképességre is. Az első modell hosszú és rövid távon is fejlődést eredményez. A második modell rövid távon fejleszt, a harmadik modell szerint mindkét fél inkább destruálja a másikat. Rövid távon lehetnek ugyan belőle nyereségek, de ha az egyik fél lenyomja a másikat, akkor várható, hogy hasonló választ fog kapni, a kölcsönös lenyomások sorozata pedig megszünteti a fejlődést.

A játékelmélet (és a szociológia is) már régen bizonyította, hogy a kooperáció mindig előnyösebb a résztvevők számára, mint a konfrontáció. Aklasszikus fogolydilemmát sokan ismerik és elfogadják, mégsem alkalmazzák a gyakorlatban. Magyarország népe még az átlagosnál is kooperációképtelenebb, beleértve a közszereplőket, a pártokat és a parlamentet is. Pedig a legtöbb esetben nem a klasszikus fogolydilemma helyzet adódik, hanem olyan, amikor a kooperációkészség nem jár kockázattal. Az aranyszabályt is alig alkalmazza valaki, pedig azt már Konfucius, Platón, Arisztotelész és még sokan mások is emlegették. Az aranyszabály Jézus megfogalmazásában így hangzik: "Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük." (Máté, 7.12)